Akkor még nem tudtam, hogy pontosan mi is történik velem. Fogalmam sem volt. Csak tettem a dolgomat. Táncoltam. Táncolnom kellett. Méghozzá 12.000 ember előtt. Lassan mentem fel az Aréna színpadjának lépcsőjén. Nagyon lassan. Minden a forgatókönyv szerint zajlott. Nem volt félnivalóm.

Odasétáltam a színpad közepére és beálltam a szokásos koreográfia szerint. Egyedül voltam. Szóló tánc. Mint ahogy máskor. Oldalra fordított fejtartással és a testemet körbefont kezekkel vártam a zenét. A zene megérkezett. A zene, amely mindig feloldott bennem minden gátlást, kézen fogott és tovarepített a Tánc Birodalmába. A közönségre kinéztem. Hirtelen egy gondolat hasított belém:

„Úristen! Nem tudom megcsinálni! Mennyi ember!”

Az Aréna mennyezetét túl közel éreztem egyszerre, az emberek pedig túl távolinak tűntek… szédültem és hallottam a vérerek dübörgését a fülemben. Egyre csak pumpálták a vért, gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban. Most az egyszer nem fogott kézen a zene. Magányom a színpadon megbénított.

„Nem tudom megcsinálni!” – hasított belém még egyszer a gondolat. „Nem megy!”

Ott álltam életem legnagyobb lehetősége előtt, és nem mozdultam. Nem tudom mennyi idő telt el pontosan így, mozdulatlanul, de én órák hosszúságának érzékeltem.

„Nem fejtem le rendesen a tejet! Otthon kéne lennem mellette. Biztos sír most utánam. És ha belázasodik? Mit csinálok én itt? Mindenki látja, hogy kismama vagyok. Legalább 5 kilogrammot kéne még leadnom, hogy a színpadi versenysúlyomat elérjem! Kövér kismama vagyok. És ezt most 12.000 ember látja. Nekem a gyerekem mellett lenne a helyem! Mit csinálok?? MIT CSINÁLOK???!!” – üvöltöztek velem gondolataim. A zene már jócskán túlhaladta a koreográfia szerinti első mozdulatokat. É s én csak álltam. Mozdulatlanul.

A színpad mellé egyre több szervező gyűlt össze. „Hozzátok le! Hozzátok le!” – hallottam az ideges zizegésüket lentről. „Mi a francot csinál ez a hülye csaj?! Ez egy nagykoncert nyitótánca! Nem engedhetitek, hogy tovább ott álljon!” – hátamban éreztem a gyilkos tekintetüket.

„Gyerünk, kezd már el! Kezd el!” – mondtam magamnak, de csak nem bírtam mozdulni. Néztem előre és a testem teljesen lebénult.

„A gyerekem! A gyerekem! Hol van, mit csinálhat most?! Otthagytad!” – köptek arcul gondolataim. „Át kell ölelnem! Haza kell mennem. Most. Haza kell mennem. Ringatnom kell. Csókolnom. Megszoptatnom. Mit keresek itt? Mit? Nem bírom megcsinálni!”

A zene most már a második taktusnál tartott. Éreztem, ahogy a stressztől a tejem beindul. Átáztatta a melltartóm egy másodperc alatt. „Nem fejtem le rendesen. Tudtam.” 12.000 ember – és én. Én – és 12.000 ember, akik táncot akarnak látni. Most. Azonnal.

Hirtelen engedett a görcs. Elengedett a markából. Ledobott a színpadra. Már hallottam a zenét. Igen elkezdtem hallani a zenét. Megfogta a kezemet. Megszűnt a füleimben dübörgő véráram süketítő zaja is. Testem mozdult a zenére. A menedzser fellélegzett. „Táncol! Végre táncol!”

És tényleg elkezdtem táncolni. Táncolni? Repülni! Repültem a színpad felett. Mindegy volt már, hogy csupa tej volt a melltartóm, úgyis fehér a ruha rajtam. Ki látja azt, nem igaz? És ha látják is az első sorban állók, kismama lennék, nem? KISMAMA! Hiszen csak féléves a kislányom, az én gyönyörű kislányom, akit a szívem alatt hordtam. Táncoló kismama vagyok, vagy kismama, aki „mellesleg” táncol is? Olyan mindegy! Most az a lényeg, hogy ÚJRA TÁNCOLOK! Kit érdekel, hogy még 5 kilogrammot le kell adnom! Számít ez, amikor életemben nem éreztem ilyen könnyűnek magamat? Életemben először repülök a színpadon!

Már nem voltam automatikus.  Már nem az agyam irányított. Az érzéseim. Az érzéseim a kislányom felé. Az az önzetlen szeretet, ami nekünk, Édesanyáknak, a kifogyhatatlan titkos szelencéjében lapul. Feltört a lelkem és szívem mélyéről. Hirtelen kirobbant, kitört belőlem, mint egy vulkán.

„Hiszen én repülök, látod-e ezt, Fannykám? Itt vagy velem, a mozdulataimban Téged ringatlak, Téged csókollak, Téged szeretlek!” – Boldogságom leírhatatlan volt. Csak eltáncolható. Újra táncoltam. Igen. De ez már más tánc volt, mint az eddigi. A szeretet táncává lett bennem a művészet. Ajándékot kaptam. Meg akartam mutatni, át akartam adni az embereknek, hogy mennyire szeretlek, drága kislányom. Adni akartam az embereknek. Átölelni őket, azzal a nagy szeretettel, amit Tőled kapok, Fannykám. Adni akartam magunkból, a boldogságunkból – nekik. Hogy már ketten vagyunk. Te és én. A legnagyobb Csoda a Földön!

És csak táncoltam tovább. A lábam csak néha érintette a talajt. Betáncoltam a színpadot. Taps. Nagy taps. Álltam. ott álltam ismét mozdulatlanul a színpadon. Ránéztem a közönségre. Majd lassan meghajoltam és lesétáltam a színpadról. Még mindig tapsoltak.

„Ez a tánc más volt, mint az eddigi. Csodálatos vagy!” – mondta a szervező. Ránéztem. Elmosolyodtam. „Tudom – válaszoltam - most már mindig ilyen lesz. Mert már kettőnkért táncolok. Soha többet nem leszek egyedül a színpadon!”